EXKLUZÍV INTERJÚ

John Henry Newman Felsőoktatási Képzési Központ, Magyarország, Sümeg, 2016. március 6.

A John Henry Newman Felsőoktatási Képzési Központ vendégprofesszoraként első alkalommal látogatott Magyarországra Mons. Dr. Athanasius Schneider O.R.C., Celerina címzetes főpásztora, a Boldogságos Szűz Mária astanai érsekségének (Kazahsztán) segédpüspöke. Amint azt a Rorate Caeli 2016. március 10-i bejegyzésében is olvashatjuk, a közép-ázsiai főpásztor 2016. március 4-től 6-ig előadásokat tartott és tradicionális (usus antiquior) főpapi szentmisét mutatott be a magyar hívek részvételével. Március 7-én Athanasius Schneider felkereste az Országházat, állami méltóságokkal találkozott, és fejet hajtott a magyar Szent Korona előtt. Végül felkereste a budapesti Szent István Bazilikát, ahol Szent István király Szent Jobbja előtt Mária országáért imádkozott.

Őexcellenciája exkluzív interjút adott Fülep Dánielnek, a Newman Központ igazgatójának.

A családszinódusról[1]

Fülep: A rendkívüli szinódust[2] követő napokban sokan megijedtek, sokan pedig hamis reményeket kezdtek táplálni magukban. A záródokumentum[3] tartalma bizonyára csalódással töltötte el azokat, akik az Egyház erkölcsi tanításának változására számítottak. De vajon nem áll fenn-e a veszélye annak, hogy mindez ajtót nyithat a visszaéléseknek, és a jövőben is hasonló próbálkozások alapjául szolgálhat? Miként vélekedik erről Excellenciád azon záródokumentum[4] ismeretében, melyet a rendes szinódus fogadott el?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Hála Istennek, a szinódus záródokumentuma egyértelműen állást foglalt a homoszexuális viselkedéssel kapcsolatban, mint ami elfogadhatatlan a keresztény erkölcsi rend szerint, és a gender ideológia tekintetében is világosan és pontosan fogalmaz. Hála Istennek! De amint az összefoglaló jelentés elemzésében rámutattam[5], az újraházasodottakkal foglalkozó rész továbbra is kétértelmű, ezért azok, akik az újraházasodottak áldozását támogatják, egyszeriben ki is jelentették, hogy az összefoglaló jelentés, ha áttételesen is, utat nyit efelé. Holott a püspököknek nem volna szabad hivatalos dokumentumban ilyen kétértelműen fogalmazniuk. Természetesen a záródokumentum – Istennek legyen hála! – nem a Tanítóhivatal állásfoglalása, csak egy jelentés. Ezért várnunk kell és reménykednünk, hogy a Tanítóhivatal egy másik hivatalos szöveget bocsát ki, amely egyértelműen rögzíti a katolikus tanítást.

Fülep: Egy korábbi interjúban[6] Excellenciád kijelentette, hogy „a rendkívüli szinódus záródokumentuma sajnálatos módon az újraházasodottak szentáldozáshoz való engedésével kapcsolatos szavazás eredményét is tartalmazza. Bár a szavazatok kétharmadát nem sikerült megszerezniük, az mindenképpen megdöbbentő és nyugtalanító, hogy a jelenlevő püspökök abszolút többsége engedélyezné az újraházasodottak szentáldozását, ami egyben napjaink katolikus püspökeinek szomorú lelki állapotát is jelzi.”[7]Mit gondol Excellenciád erről? Mi lehet ennek az oka?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Már több éve megfigyelhetjük, hogy sok püspökkari konferencia elsősorban világi dolgokkal foglalkozik, a természetfeletti és örök dolgokra, amelyek pedig az Egyház életében a legfontosabbak, kevesebb időt fordítanak. Krisztus azért jött el és azért alapította meg az Egyházat, hogy megmentse a lelkeket és a mennyországba vezesse őket. Ezért az Egyháznak is azzal kell foglalkoznia, hogy az embereket a mennyországba vezeti, és közli velük az isteni igazságokat, a természetfeletti kegyelmeket, Isten életét. Ez az Egyház elsőrendű feladata. A világi dolgok intézése a kormány dolga. Azt látom sajnos, hogy a püspökök, vagyis az apostolok utódai, egyre inkább a kormányzat, a polgári hatóság feladatait látják el. Természetesen az Egyház társadalmi tanítása olykor iránymutatást adhat a kormányzatnak, hogy a társadalom élete a természettörvényhez igazodjon. Ez azonban csak másodlagos dolog, nem az Egyház legfontosabb feladata. Egyházunk mai válsága jórészt ennek köszönhető: a legfontosabb helyett másodlagos feladatokat végzünk.

Fülep: A püspöki szinódus XIV. közgyűlése[8] összefoglaló jelentést adott ki, melyben lelkipásztori javaslatokat fogalmaznak meg, amelyekről a pápának kell döntenie. Minderről Excellenciád azt írta[9], hogy „már a szinóduson megjelentek Mózes új tanítványai és az új farizeusok, akik az összefoglaló jelentés 84–86. pontjában előkészítették az utat ahhoz, hogy az újraházasodottak szentáldozását később engedélyezni lehessen. … A szinódus utolsó két közgyűlésén (2014-ben és 2015-ben) Mózes új tanítványai és az új farizeusok a házasság felbonthatatlanságát és a hatodik parancsolat felfüggesztését az eseti megítélés álcája mögé rejtették…” A módszerük itt is a modernizmusra oly jellemző kétértelmű nyelv. Zavaros, félreérthető kifejezésekkel találkozunk, pl. „eseti különbségtétel,” „kísérés”, „belső fórum”, „a püspök iránymutatásai”, „a pappal folytatott párbeszéd”, „az érintettek mélyebb bevonása az Egyház életébe”. Úgy tűnik, az összefoglaló jelentésben (és főként a 85–86. pontban) a lelkiismeretet az isteni törvény fölé helyezik. Vajon nem Luther tévedéséről van-e szó, tudniillik arról a protestáns alapelvről, hogy a hit és az egyházfegyelem dolgában az egyén maga dönthet, illetve az „optio fundamentalis” téves elméletéről[10]?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Ezek a pontok kimondják, hogy a házaspároknak az Egyház tanítása fényében kell meghozniuk lelkiismereti döntésüket, ugyanakkor némi bizonytalanság valóban marad a szövegben. Akik az újraházasodottak szentáldozását támogatják, például Kasper bíboros és a csoportja, nyíltan kijelentették, hogy jóllehet az Egyház tanítása nem változik, van lehetőség arra, hogy az újraházasodottak szentáldozáshoz járuljanak, vagyis szerintük a gyakorlat ellentétbe kerülhet a tanítással. Ez tipikusan protestáns hozzáállás. Ragaszkodnak az elmélethez, illetve a tanításhoz, ugyanakkor a cselekedeteket nem tartják annyira fontosnak. Arról a veszélyes alapelvről van itt szó, miszerint az ember egyedül a hit által üdvözül. A fenti pontok ugyanakkor egyetlenszer sem utalnak az érvényes házasságon kívüli együttélés bűnös voltára, ami súlyos mulasztás. Az összefoglaló jelentés hallgatólagosan azt mondja, hogy az új polgári házasságban élő párok együttélésének bűnös voltát bizonyos körülmények vagy a szenvedélyeik csökkenthetik, sőt akár meg is szüntethetik. Rá kell azonban mutatnunk arra, hogy a fenti elv alkalmazása a házasságon kívüli együttélésre minden alapot nélkülöz. Azok, akik együtt élnek, folyamatosan bűnös cselekedetet szándékoznak elkövetni, vagyis nem pillanatnyi erkölcstelen cselekedetről van szó. Meg kell lennie bennük a szándéknak, hogy elkerülik a házasságon kívüli nemi aktust. Továbbá az együttélés bűne az együtt élő fiatalok esetében is kimagyarázhatóvá válik. Mikor magukévá teszik ezt az elméletet, ezek a püspökök Isten hatodik parancsolatát érvénytelenítik. És ha ez az elv igaz, akkor a hatodik parancsolat ellen elkövetett egyik bűn sem tekinthető többé bűnnek. A hatodik parancsolatot ezzel ki is iktatták.

Fülep: Excellenciád úgy fogalmazott, hogy a rendes szinódus összefoglaló jelentése „olyan kakofóniát kíván bevezetni a Katolikus Egyházba a tanítás és az egyházfegyelem terén, amely szöges ellentétben áll a katolicitással.”^[11] Ki tudná bővebben fejteni, mit ért ez alatt a kakofónia alatt?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: A kakofónia a szimfónia ellentéte. A szimfóniában valamennyi hang harmonikusan kiegészíti egymást, és egy egésszé áll össze. A kakofóniában a dallamot hamis hang zavarja meg, így az egész zene élvezhetetlenné válik. Mikor tehát ez az összefoglaló jelentés nem utal egyértelműen az újraházasodottak együttélésének erkölcstelen voltára, és hallgat arról, mi a méltó szentáldozás feltétele Isten szemében, akkor ezt a mulasztást arra fogják felhasználni, hogy olyan nézeteket hirdessenek, amelyek ellentétesek az igazsággal, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a szimfónia igazsága csorbát szenved a hamis hang miatt.

 

A II. Vatikáni Zsinatról

Fülep: Egy teológiai konferencián, melyet 2010 decemberében tartottak Rómában, Excellenciád felvetette, hogy újra jegyzéket kellene készíteni korunk tévedéseiről[12], melyben a pápa a maga tanítóhivatali tekintélyével korrigálná a II. Vatikáni Zsinat dokumentumainak téves értelmezéseit.[13] Mi erről most az álláspontja?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Zűrzavaros korunkban, úgy gondolom, feltétlenül szükség lenne egy ilyen jegyzékre, mely a veszélyeket, a zavaros megfogalmazásokat, félreértelmezéseket stb. tartalmazná, azokat a tévedéseket, amelyek a tanítás, az erkölcs és a liturgia terén a leginkább elterjedtek. Másfelől ezen pontokat pozitív módon is meg kellene világítani. Biztos, hogy lesz ilyen, hiszen az Egyház mindig tisztázta a problémás dolgokat, különösen akkor, amikor nagy volt a zűrzavar.

Fülep: 1959. január 25-én tartott beszédében XXIII. János az „aggiornamento” szóval határozta meg pápai programját, mely egyben a II. Vatikáni Zsinat egyik kulcsszava is lett. Miként lehet ezt a kifejezést jól érteni?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Mikor XXIII. János pápa az „aggiornamentóról” beszélt, nem az igazság megváltoztatására gondolt, hanem arra, hogy az igazságot mélyebben és közérthetőbben kell megfogalmazni, hogy az emberek jobban megértsék és elfogadják. A pápa hangsúlyozta, hogy az „aggiornamento” a hit teljességének megőrzésére épül. A zsinat után teljesen kiforgatták ezt a szót eredeti jelentéséből, mintha az a hit megváltoztatására irányulna, holott ez szöges ellentétben áll azzal, amit XXIII. János akart.

Fülep: A „participatio actuosa” kifejezést is teljesen félreértették.^[14] Még gyakran a papság is úgy értelmezi, mintha minden világi hívőnek kapnia kellene valamilyen liturgikus feladatot. Valamiféle állandó nyüzsgést, aktivizmust értenek alatta. A belső tevékenység gondolata fel sem merül.

Őexcellenciája Schneider főpásztor: A „participatio actuosa” kifejezést először X. Pius pápa használtaTra le Sollecitudini [15] kezdetű híres motu propriójában, mely a szent zenével foglalkozott. A pápa értelmezése szerint a „participatio actuosa” azt jelenti, hogy a szentmisén a híveknek oda kell figyelniük a szent szavakra és rítusokra, és tudatosan kell részt venniük a szertartáson, kerülve a szórakozottságot. Szívüknek összhangban kell lennie azzal, amit mondanak. Lényegileg a II. Vatikáni Zsinat Sacrosantum Concilium kezdetű konstitúciójában[16] is ez az értelmezés jelenik meg. A Sacrosanctum Concilium szerint a participatio actuosa a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ember figyel, válaszol, énekel, térdel, ugyanakkor azt is, hogy csöndben marad. Ekkor fordult elő először, hogy a Tanítóhivatal a csendről mint a participatio actuosa egyik formájáról beszélt. Szakítanunk kell tehát néhány mítosszal, amely „participatio actuosához” kapcsolódik.

Az Egyház válságáról

Fülep: El kell ismernünk, hogy napjaink Egyházát mély megosztottság jellemzi. A kép igen összetett; leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnánk, hogy a modernizmus és a hagyomány fájdalmas szembenállásával van dolgunk. Miként magyarázza Excellenciád az Egyház életének ezt a megosztottságát?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Ezt a megosztottságot már 50 éve, a Zsinat óta tapasztaljuk. Egyfelől vannak bátorító jelek az Egyházon belül, másfelől azonban egyes püspökök és papok téves tanokat hirdetnek. Ez a helyzet összeegyeztethetetlen az Egyház lényegével. Mivel Jézus Krisztus azt parancsolta az apostoloknak és utódaiknak, hogy tisztán őrizzék a hit kincsét, vagyis a katolikus hitet, az apostolok még az életüket is odaadták érte. Azoknak, akik az Egyházban tekintéllyel rendelkeznek, tenniük kell ezen helyzet ellen.

Fülep: Az Egyház életét elemezve azt látjuk, hogy rendkívüli időket élünk. A hitehagyás szinte mindenütt általános, bizonyos eretnekségek pedig egyre jobban terjednek: a modernizmus, a konciliarizmus, az archaizmus stb. Bármilyen szomorú, az eretnekség jeleivel a püspökök körében is találkozhatunk. A történészek azt mondják, hogy ez a válság az arianizmus korára emlékeztet. Ha egyetért ezzel a megállapítással, Ön szerint milyen hasonlóságok fedezhetők fel az arianizmus kora és a mi korunk között?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Az ariánus válság a 4. században valóban nagy felfordulást okozott az egész Egyházban. A Krisztus istenségével kapcsolatos eretnekség, illetve féligazságok és félreérthető nézetek igen széles körben hódítottak akkoriban. Alig maradt püspök, aki nyíltan felemelte szavát ez ellen az eretnekség, valamint a kétértelmű megfogalmazások ellen, melyeket az úgynevezett „szemiariánusok” képviseltek. Akkoriban azokat a papokat nevezték ki püspöknek, akik politikailag korrektek voltak, mivel a kormány az eretnekséget támogatta. Bizonyos értelemben ma is ez a helyzet. Korunkban nem pusztán valamely hittételt tagadják, hanem a katolikus tanítás, erkölcsiség és liturgia csaknem minden területén általános a zűrzavar. A legtöbb mai püspök is hallgat, és nem mer a katolikus hit védelmére kelni, vagyis valóban állíthatjuk: a két kor hasonlít egymásra.

Fülep: Többekben felmerült, hogy szükség lenne egy új dogmára, mely meghatározná a Hagyomány fogalmát, valamint azt, miként kapcsolódik a Hagyomány a pápasághoz, a zsinatokhoz, a Tanítóhivatalhoz stb. Ez az új dogma megvédhetné a Hagyományt pl. a konciliarizmus vagy a pápai primátus téves értelmezése ellen. Excellenciád mit gondol erről?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: A II. Vatikáni Zsinat külön dokumentumban tárgyalja az isteni kinyilatkoztatást (Dei Verbum[17]), melyben sok ragyogó megfogalmazással találkozhatunk. Kijelenti, hogy a pápa nem áll sem Isten igéje, sem a Hagyomány felett, hanem – mint Isten írott és szájhagyomány útján továbbadott (= Hagyomány) igéjének szolgája – alá van rendelve nekik. Hangsúlyozni kell, hogy a Hagyomány vagy a liturgia nem a pápa vagy a pápaság sajátja, amely felett szabadon rendelkezhet, hanem – mint jó kertész a kertet – őriznie és gondoznia kell azt. A pápa tehát mint hű szolga köteles őrizni és óvni a Hagyományt. Úgy gondolom, jó lenne mélyebben elgondolkodni a Tanítóhivatal és a Hagyomány kapcsolatáról.

Fülep: Napjainkban a katolikus híveknek a Tanítóhivatal gyengeségével és működési zavaraival kell szembesülniük: túlzás nélkül merem állítani, hogy a hivatalos katolikus médiában csaknem naponta hallunk, olvasunk és látunk durva tévedéseket, kétértelmű megfogalmazásokat, sőt eretnekségeket, amelyek nemegyszer magas rangú papoktól, sőt, sajnálattal kell mondanunk, püspököktől és más magasabb rangú egyházi méltóságoktól származnak. A hivatalos megnyilatkozások jelentős része, beleértve a legfelsőbb körökből származókat is, gyakran zavarosak, ellentmondásosak, és sok hívőt megtévesztenek. Mit kell tenniük a katolikus híveknek ezekben a nehéz időkben? Hogyan maradhatunk hűségesek a hithez? Mit tegyünk?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: A hit és az erkölcsiség többször került mély válságba az Egyház történelmében. A sok válság közül egyértelműen a 4. században jelentkező ariánus válság volt a legmélyebb és a legveszélyesebb, mely a Legszentebb Szentháromság misztériuma ellen intézett végzetes támadást. A katolikus hitet ebben az időben gyakorlatilag az egyszerű hívek mentették meg. Mikor Boldog John Henry Newman ezt a krízist elemzi, rámutat arra, hogy a 4. században a katolikus hit teljességét nem az “ecclesia docens” (vagyis az egyházi Tanítóhivatal tagjai), hanem az “ecclesia docta” (vagyis a papság vezetésére bízott hívek) mentették meg. Mély válság idején az isteni gondviselés szereti azokat felhasználni, akik egyszerűek és alázatosak, hogy általuk bizonyítsa be Egyháza elpusztíthatatlanságát. Szent Pál alábbi kijelentését az Egyház belső helyzetére is vonatkoztathatjuk: „Isten azt választotta ki, ami a világ szerint oktalan, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ szemében gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket” (1Kor 1,27). Mikor az egyszerű hívek arra lesznek figyelmesek, hogy a papság képviselői, beleértve a főpásztorokat is, elhanyagolják a katolikus hitet, és tévedéseket hirdetnek, imádkozniuk kell megtérésükért, és hitük melletti bátor tanúságtételükkel jóvátételt kell nyújtaniuk a papság hibáiért. Bizonyos esetekben a híveknek figyelmeztetniük és korrigálniuk is kell a papokat, de ezt mindig tiszteletteljesen, vagyis a “sentire cum ecclesia” elvét követve kell tenniük pl. Sziénai Szent Katalin vagy Svéd Szent Brigitta példája szerint. Az Egyházban mindannyian egy testet alkotunk, Krisztus misztikus testét. Ha a fej (a papság) gyenge, akkor a többi tagnak igyekeznie kell az egész testet erősítenie. Az Egyházat végső soron a láthatatlan fej, Jézus Krisztus irányítja, életét pedig a láthatatlan lélektől, a Szentlélektől kapja. Az Egyház ezért elpusztíthatatlan.

Zavartkeltő és kétértelmű videóüzenet

Fülep: Ferenc pápa a vallásközi párbeszédre vonatkozó januári imaszándékát egy videóüzenetben tette közzé.[18] A Szentatya kijelenti, hogy azért imádkozik, hogy a „különböző vallásokhoz tartozó férfiak és nők között megvalósuló őszinte párbeszéd a béke és az igazságosság gyümölcsét teremje”. A videón az argentin pápát más vallások követőivel – zsidókkal, mohamedánokkal és buddhistákkal – együtt látjuk, akik valamennyien kijelentik, hogy hisznek a szeretetben. A pápa a vallásközi párbeszédre szólít fel, és így szól: „A bolygó csaknem valamennyi lakosa hívőnek vallja magát, ez tehát a vallásközi párbeszédre kell, hogy ösztönözzön minket”. „Csak akkor tudjuk legyőzni az intoleranciát és a hátrányos megkülönböztetést, ha párbeszédet folytatunk egymással” – hangsúlyozza. A pápa rámutat arra, hogy a vallásközi párbeszéd a világbéke „feltétele”, majd így folytatja: „Szüntelenül imádkoznunk kell ezért, és együtt kell működnünk azokkal, akik másként gondolkoznak.” Reményének ad hangot, hogy imakérése minden embert elér. „A vallások ezen sokszínűségében – fejezi be Ferenc pápa, – egyetlen bizonyosságunk van: mindannyian Isten gyermekei vagyunk”, majd hozzáteszi, hogy bízik imáinkban. Az utolsó képen a kis Jézust látjuk Buddha, a menóra és egy mohamedán imalánc társaságában. Ha azt hisszük, hogy Jézus Krisztus Isten egyszülött Fia, és a katolikus egyház, a hit és a keresztség elfogadása az üdvösség feltétele[19], istengyermekségünk pedig a megigazulás gyümölcse, akkor ezen videó láttán igencsak zavarba jövünk…

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Teljesen egyetértek Önnel. A pápa ezen megnyilatkozása sajnos igen zavarba ejtő. A zavar annak köszönhető, hogy egy szintre helyezi a természetes szintet, ahol minden ember Isten teremtménye, és a természetfeletti szintet, ahol csak azok Isten gyermekei, akik hisznek Krisztusban és megkeresztelkednek. Csak azok Isten gyermekei, akik hisznek Krisztusban, akik nem testből és vérből születnek (ami a természetes szintre történő utalás), hanem a Krisztusban való hit és a keresztség által Istenből. Maga Isten jelenti ki ezt Szent János evangéliumában.[20] A pápa fenti kijelentése bizonyos értelemben magának Isten igéjének mond ellent. Szent Pál szavai szerint is csak Krisztusban, a lelkünkbe kiáradt Szentlélek által mondhatjuk: „Abba, Atyánk!”[21] Isten igéje egyértelműen ezt állítja. Természetesen Krisztus minden emberért kiontotta a vérét, hogy megváltsa. Ez a megváltás objektív valósága. És ezért bárki Isten gyermekévé válhat, ha a hit és a keresztség által személyesen is elfogadja Krisztust. Ezekre a különbségekre fel kell hívnunk a figyelmet.

A Neokatekumenális Út protestáns-zsidó közösség

Fülep: Míg a hagyományt üldözik, van néhány új modern mozgalom, amelyet igencsak támogatnak. Az egyik ilyen Kiko közössége. Mi a véleménye Excellenciádnak a Neokatekumenális Útról?[22]Tanulságos lenne, ha kifejtené.

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Nagyon összetett és szomorú jelenségről van szó. Teljesen őszinte leszek: ez a közösség a trójai ló szerepét játssza az Egyházban. Nagyon jól ismerem őket, minthogy éveken át én voltam a püspöki referensük a karagandai Kazahsztánban. Részt vettem a miséiken és az összejöveteleiken, és olvastam az alapító Kiko írásait, úgyhogy jól ismerem őket. Ha nyíltan és egyenesen akarok fogalmazni, ennyit mondhatok: A Neokatekumenális Út olyan protestáns-zsidó[23] közösség az Egyházon belül, ahol a katolikusság csak külső díszítő elem. A legnagyobb probléma az Eucharisztiájukkal van, hiszen az Eucharisztia az Egyház szíve. Ha baj van a szívvel, akkor az egész testtel baj van. A Neokatekumenális Út számára az Eucharisztia elsődlegesen testvéri lakoma. Protestáns, tipikusan evangélikus felfogás ez.[24] Elutasítják azt a gondolatot és tanítást, hogy az Eucharisztia valódi áldozat, sőt úgy gondolják, hogy az Eucharisztia áldozati jellegére vonatkozó hagyományos tanítás és hit nem is keresztény, hanem pogány dolog.[25] Teljesen abszurd állítás ez, ami jellemzően evangélikus, protestáns vonás. Eucharisztikus liturgiájukon olyan közönségesen viszonyulnak a Legszentebb Szentséghez, hogy az időként szörnyű.[26] Szentáldozás közben ülnek, és ilyenkor az ostya darabkái gyakran elvesznek, mivel nem fordítanak kellő figyelmet erre, áldozás után pedig táncolnak ahelyett, hogy Jézust csendben imádnák. Teljesen világias, pogány, naturalisztikus dolgot folytatnak.

Mr.Fülep: A problémának talán nem is kizárólag gyakorlati vonatkozásai vannak…

Őexcellenciája Schneider főpásztor: A második veszély az ideológiájuk. A Neokatekumenális Út alapgondolata az alapító Kiko Argüello szerint a következő: az Egyház eszményi élete csak Konstantinig, vagyis a 4. századig tartott, csak ez tekinthető a valódi Egyháznak. Konstantinnal az Egyház romlásnak indult úgy a tanítás, mint a liturgia és az erkölcs tekintetében.[27] A tanítás és a liturgia legmélyebb romlása pedig a Trienti Zsinat határozataival következett be. Az igazság éppen az ellenkezője ennek: a tanítás és az egyházfegyelem tisztaságának köszönhetően az Egyház történelmének egyik fénypontja volt ez. Kiko szerint az Egyház sötét kora a 4. századtól egészen a II. Vatikáni Zsinatig tartott. Csak a II. Vatikáni Zsinattal támadt fény az Egyházban. Ez eretnekség, hiszen ezen elmélet szerint a Szentlélek magára hagyta volna az Egyházat. Szektás álláspont. Martin Luther gondolkodását követi, aki szerint az Egyház egészen az ő megjelenéséig sötétségben volt, és az Egyházban támadt világosság kizárólag neki köszönhető. Kiko gyakorlatilag ugyanezt vallja azzal a különbséggel, hogy szerinte az Egyház sötét kora Konstantintól a II. Vatikáni Zsinatig tartott. Így a második vatikáni zsinat tanítását is teljesen kiforgatják eredeti jelentéséből. Önmagukat a II. Vatikánum apostolainak tekintik, és az összes eretnek gyakorlatukat és tanításukat a II. Vatikánummal igazolják. Rendkívül súlyos visszaélés ez.

Fülep: Miként lehetséges az, hogy az Egyház hivatalosan elfogadta ezt a közösséget?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Ez egy másik tragédia. Legalább harminc éve a Vatikánon belül is erős lobbit hoztak létre. És van még egy megtévesztő dolog: rendezvényeiken a megtérés sok gyümölcséről és sok hivatásról számolnak be a püspököknek. Számos püspököt elvakítanak a gyümölcsök, a tévedéseket pedig nem veszik észre, és nem vizsgálják meg őket. Nagy családjaik vannak és sok gyermekük, és családi életükben magas szintű erkölcsiséget követnek. Ez természetesen jó gyümölcs. Ugyanakkor az is igaz, hogy túl nagy nyomást gyakorolnak a családokra, hogy minél több gyermeket vállaljanak. Ez nem egészséges dolog. És azt mondják, hogy elfogadják a Humanae Vitae-t,[28] ami természetesen dicséretes. Ez azonban végső soron megtévesztő dolog, hiszen sok protestáns közösség is van ma a világban, amelyek magas szintű erkölcsiséget követnek, sok gyermekük van, felemelik szavukat a gender ideológia és a homoszexualitás ellen, és elfogadják a Humanae Vitae-t. Számomra azonban nem ez az igazság döntő szempontja. Sok protestáns közösség is van, amelyek számtalan bűnös megtérítenek, akik korábban az alkohol vagy a kábítószer rabjai voltak. A megtérések jó gyümölcse ezért nem a döntő szempont számomra, és ezt a jó protestáns csoportot, amely megtéríti a bűnösöket, és  sok gyermekük van, nem fogom meghívni apostolkodni az egyházmegyémbe. Sok püspököt megvakítanak az úgynevezett gyümölcsök, és ezért hamis ábrándot kergetnek.

Fülep: Mi tekinthető a tanítás sarokkövének?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Az Eucharisztiára vonatkozó tanítás. Ez a hitünk legfontosabb része. Téves dolog, ha először a gyümölcsöket nézzük, a tanítással és a liturgiával viszont nem foglalkozunk, illetve nem ezeket állítjuk a középpontba. Biztos vagyok benne, hogy el fog jönni az idő, amikor az Egyház objektíven és alaposan, a Neokatekumenális Út lobbijainak nyomása nélkül fogja megvizsgálni ezt a szervezetet, és akkor a tanítást és a liturgiát illető valamennyi tévedésük napfényre fog kerülni.

Krisztus az egyetlen Megváltó

Fülep: A II. Vatikáni Zsinat ötven éve tette közzé Nostra aetate[29] kezdetű nyilatkozatát. A negyedik pontban új teológiai keretben mutatja be a katolikus egyház és a zsidó nép kapcsolatát. Ez az egyik legproblematikusabb és legvitatottabb zsinati dokumentum, többek között a zsidókra vonatkozó kijelentései miatt. És most, az ötvenéves évforduló alkalmából Kurt Koch bíboros a Szentszék megbízásából új dokumentumot[30] készített, melyben azt olvassuk, hogy „a katolikus egyház semmiféle intézményes missziós munkát nem folytat a zsidók megtérítésére, és nem is támogat ilyet.”[31] Vajon Jézus missziós parancsa[32] érvényét vesztette volna?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Ez teljesen ki van zárva, hiszen szöges ellentétben áll Krisztus szavaival: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” (Mt 15,24) És Krisztus ezen küldetése ma is érvényben van. Azt mondta, hogy menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet,[33]nem pedig azt, hogy tegyetek tanítványommá minden népet, kivéve a zsidókat. Márpedig a fenti dokumentum pontosan ezt állítja. Képtelenség! Isten akaratának éppúgy ellentmond, mint az Egyház kétezer éves történelmének. Az Egyház mindig mindenkinek hirdette az igét, függetlenül attól, hogy ki melyik nemzethez vagy valláshoz tartozik. Krisztus az egyetlen Megváltó. A ma élő zsidók elutasítják Isten szövetségét, hiszen Isten egyetlen szövetséget kötött az emberekkel: az Ószövetség csak előkészíti az Új és Örök Szövetséget, amelyben be is teljesedik. A II. Vatikáni Zsinat ekként fogalmaz: „Az Ószövetség rendje leginkább arra irányult, hogy előkészítse a mindenség megváltójának, Krisztusnak és a messiási országnak eljövetelét. Isten, aki mindkét szövetség sugalmazója és szerzője, bölcsen úgy rendezte, hogy az új el legyen rejtve az óban, az ó viszont az új szövetségben táruljon föl” (Dei Verbum, 15–16.). A zsidók elutasították ezt az isteni szövetséget, hiszen Jézus így szólt hozzájuk: „Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli” (Jn 15,23). Jézus ezen szavai a mai zsidókra is vonatkoznak: „Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múlnak” (Mk 13,31). Jézus azt mondta, hogy ha nem fogadják el őt, akkor az Atyához sem juthatnak el.[34] Mikor a mai zsidók elutasítják Krisztust, az Atyát és az Atya által felkínált szövetséget is elutasítják. Hiszen végül is egyetlen szövetség van, nem kettő: az ó szövetséget az új váltotta fel. Mivel csak egyetlen Isten létezik, nem beszélhetünk két Istenről, mintha külön Istene lenne az Ószövetségnek, és külön Istene az Újszövetségnek. Ez gnosztikus eretnekség lenne. A farizeusok és a talmudisták ellenben pontosan ezt tanítják. A mai zsidók azon farizeusok talmudista tanítványai, akik elutasították Isten új és örök szövetségét, melyet az emberi nemmel kötött. Mindazonáltal az Ószövetségben szereplő igaz zsidók – vagyis a próféták, Ábrahám és Mózes – elfogadták Krisztust. Jézus világosan rámutatott erre, és nekünk is világosan fel kell hívnunk a figyelmet erre a különbségre.

Fülep: A II. János Pálhoz szorosan köthető Nostra aetate nyilatkozat a zsidókat „idősebb testvéreinknek” nevezi, XVI. Benedek pápa pedig úgy beszél róluk, mint akik „atyáink a hitben”. Vajon az ószövetségi zsidókat és a talmudi judaizmust egy kalap alá vehetjük?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Természetesen nem. Sajnos e két pápa ezen megfogalmazásai szintén elég kétértelműek. Nem fogalmaztak elég pontosan. Csak az Ószövetség idején élt zsidókat – a prófétákat, Ábrahámot és az Ószövetség szentjeit – lehet idősebb testvéreinknek nevezni. Ők elfogadták Krisztust, ha nem is kifejezetten, de az előképek és a jelképek szintjén mindenképpen, sőt az Újszövetségben ezt olvassuk: „Ábrahám, a ti atyátok ujjongott, hogy láthatja napomat. Látta és örvendezett” (Jn 8,56). De miként nevezhetnénk idősebb testvéreinknek a mai talmudi zsidókat, akik elutasítják Krisztust, és nem hisznek sem Krisztusban, sem a Szentháromságban? Vajon mire is taníthatnának minket? Én Krisztusban és a Szentháromságban hiszek. Ők azonban elutasítják a Szentháromságot, vagyis azt sem mondhatjuk, hogy egyáltalán hisznek, ezért idősebb testvéreim sem lehetnek a hitben.

 

Párbeszéd az iszlámmal

Fülep: A legtöbb kazah ember iszlám hitű.[35] A hagyományos kazah nemzeti kisebbséghez tartozó emberek szunnita muzulmánok. Mi Excellenciád tapasztalata a velük való párbeszédről? Sokszor halljuk, hogy az iszlám hasonlít a kereszténységre és a judaizmusra, hiszen ők is egy Istenben hisznek, a monoteizmus pedig alapja lehet a párbeszédnek. Ön is így gondolja? Lehetségesnek tartja a mély teológiai párbeszédet a két vallás között? Allah ugyanaz, mint a Szentháromság? Lehetséges a teológiai párbeszéd, ha az iszlám gyűlöli a megtestesülés hitét?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Már az is megtévesztő, ha azt mondják, hogy a zsidók, a muzulmánok és a keresztények monoteista vallásúak. Nagyon megtévesztő. Miért? Azért, mert mi, keresztények nem egyszerűen egy Istenben hiszünk, hanem a Szentháromság egy Istenben, a legszentebb Szentháromságban. Nem pusztán arról van szó, hogy hiszünk az egy Istenben, ahogy erre a természetes értelem fényétől megvilágítva minden ember képes. A zsidók és a muzulmánok egy olyan Istenben hisznek, aki egyetlen személy. Ez eretnekség, amely nem felel meg az igazságnak. Isten ugyanis nem egy személy, hanem három. És amikor azt mondják, hogy egy Isten van, hitük sincs, hiszen ehhez nincs szükség hitre, ehhez a természetes értelem is elég. Az Egyház dogmája kimondja, hogy a természetes értelem fényénél mindenki felismerheti, hogy egy Isten létezik. Nekünk azonban természetfeletti hitünk van, ez pedig óriási különbség.

Természetesen az az Isten, akit az értelem megismerhet, azonos a Szentháromsággal. A zsidók és a muzulmánok azonban nem fogadják el a Szentháromságot, ezért közös imádság sem lehetséges velük, hiszen imádságukban azon meggyőződésük fejeződik ki, hogy az egy Isten egyetlen személyben létezik. Mi viszont mindig három személyben imádjuk Istent. Mindig. Ezért közös imádságban sem vehetünk részt velük, ez ugyanis nem felelne meg a valóságnak. Ellentmondásba kerülnénk az igazsággal, vagyis hazudnánk.

Fülep: Ez azt jelenti, hogy a két vallásközi béketalálkozó, amelyre Assisiben[36] került sor, botrányos ellentmondást képvisel?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: A vallásközi béketalálkozók, melyeket Assisiben rendeztek, sajnálatos módon elhomályosították a döntő különbséget a keresztények imádsága között, amely mindig a Legszentebb Szentháromság felé irányul, és a többi ember imádsága között, akik a természetes értelem fényénél felismerik a teremtő Istent, akit azonban egyetlen személynek tartanak, és a természetes értelemnek megfelelően imádják. Az Assisi-beli vallásközi béketalálkozók legsúlyosabb problémája azonban az volt, hogy a többistenhívő vallások képviselői is részt vettek rajtuk, akik a maguk bálványkultuszának hódoltak, vagyis bálványimádást valósítottak meg, ami a legnagyobb bűn a Szentírás szerint.

„Mesterségesen megtervezett és megvalósított népvándorlás”

Fülep: Mi Excellenciád véleménye az európai migrációs válságról? Mi a helyes katolikus hozzáállás ehhez a kérdéshez?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Többé-kevésbé politikai kérdésről van szó. A püspökök elsődleges feladata nem az, hogy politikai nyilatkozatokat tegyenek. Ha magánemberként, nem pedig püspökként kérdezi a véleményemet, akkor ezt az úgynevezett „migrációt” mesterségesen megtervezett és megvalósított dolognak tartom, sőt valójában erőszakos betörésről beszélhetünk. Némely globális politikai erők már évekkel ezelőtt nagy felfordulást és háborúkat okoztak a Közel-Keleten, mikor bizonyos értelemben „segítették” ezeket a terroristákat, illetve nem fordultak szembe hivatalosan velük, és így a maguk módján ehhez a válsághoz is hozzájárultak. Óriási problémát jelent, mikor ezek az emberek, akik jobbára muzulmánok, és egy teljesen más kultúrához tartoznak, tömegesen jelennek meg Európa szívében. Előre látható volt, hogy mindez megzavarja és aláássa Európa társadalmi és politikai életét. Ez immár mindenki számára világos.

Az Egyház és Oroszország

Fülep: Az orosz ortodoxiáról és Oroszországról szeretném kérdezni Excellenciádat. Ön nagyon jól ismeri az orosz ortodox egyházat, az ottani életet és gondolkodásmódot. Jövőre lesz Fatima százéves évfordulója. Kétségtelen tény, hogy nem történt meg Oroszország egyértelmű felajánlása Mária Szeplőtelen Szívének, és Oroszország nem tért meg.[37]

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Nos, ismerjük a szöveget, melyet II. János Pál közzétett, vagyis bizonyos értelemben megtörtént Oroszország felajánlása, de kétségtelen, hogy nem teljesen nyílt formában. A pápa beszél a szövegben azokról az országokról és nemzetekről, amelyeknek meg kell tenniük ezt a felajánlást, és amelyektől Mária ezt kéri. Ezzel természetesen Fatimára utal. Úgyhogy szerintem közvetett módon megtörtént Oroszország felajánlása. Ugyanakkor azt gondolom, hogy teljesen nyíltan, Oroszország nevesítésével is meg kell ezt tenni. Remélem, a jövőben erre is sor kerül.

Fülep: A katolikus tradíció és a római rítus hagyományos formája (usus antiquior) szerinti szent katolikus liturgia kiválóan segíthetné a valódi ökumenét az ortodoxiával. Sajnos azonban a római liturgia rendes formája elborzasztja őket. Azt mondják, olyanok vagyunk, mint a protestánsok. Valódi tragédia ez, ha arra a közös apostoli hagyományra gondolunk, mely a latin és görög liturgia gyökerénél máig érzékelhető. Sikeresnek tekinthető a párbeszéd azokkal a keleti egyházakkal, amelyek nem fogadják el a pápa primátusát?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Amit elmond, az természetesen igaz. Magam is rendszeres kapcsolatban vagyok az ortodox papsággal, és ők is ezt szokták mondani. A szembemisézés, a női lektorok alkalmazása inkább a protestáns istentiszteletet juttatja eszünkbe. A mise inkább hasonlít valamiféle gyűlésre vagy konferenciára, és a mise alatti spontán megnyilvánulások is ellentétesek a katolikus és apostoli hagyománnyal, amely az ortodox egyházban is megtalálható. Igaz tehát, amit mond, és meg vagyok győződve róla, hogy ha visszatérünk a hagyományos liturgiához, vagy ha legalábbis a hagyomány szellemében misézünk az új rítus szerint, ortodox testvéreinkhez is közelebb kerülünk, legalábbis a liturgia szintjén. 2001-ben II. János Pál levelet írt az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációnak, amelyben található egy igen érdekes megfogalmazás. A hagyományos római liturgiáról beszél, amely igen tiszteletre méltó, és sok tekintetben hasonlít a tiszteletre méltó keleti liturgiákhoz.[38]

Fülep: Ferenc pápa és Kirill moszkvai pátriárka, az orosz ortodox egyház feje 2016. február 12-én Kuba fővárosában, Havannában találkozott, és „történelmi jelentőségű” közös nyilatkozatot írt alá.[39] A dokumentum 30 pontot tartalmaz, melyből csak 3 érinti a teológiát, az összes többi a világbékével, társadalmi kérdésekkel, az élet védelmével, a házassággal, a környezetvédelemmel és a vallásszabadsággal foglalkozik. Mi a jelentősége ennek a találkozónak?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Hogy a római pápa és az orosz pátriárka a történelem során először találkozik egymással, önmagában véve is jelentős esemény. Emberi és pszichológiai szinten az ilyen találkozás több évszázadnyi kölcsönös gyanakvásnak és elidegenedésnek vetett véget. Ebben az értelemben tehát fontosnak nevezhetjük. Teológiai kérdésekkel azonban gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkoztak. A találkozó körülményeit is egyértelműen a politika határozta meg. Reméljük, hogy az isteni gondviselés arra fogja felhasználni ezt a találkozót, hogy a teljes katolikus hit igazságában való egység is létrejöjjön.

 

Meg kell bánnunk bűneinket

Fülep: Ferenc pápa megnyitotta az irgalmasság rendkívüli szentévét (Iubilaeum Extraordinarium Misericordiae)[40], amely a Szeplőtelen Fogantatás ünnepétől (2015. december 8.) Krisztus Király ünnepéig (2016. november 20.) tartó imádságos időszak. Számos tanítást, gondolatot hallunk az irgalmasságról. Excellenciád miként értelmezi Isten irgalmát?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Isten irgalma az a szeretet, amellyel irántunk viseltetik. És Isten irgalmassága úgy mutatkozott meg számunkra, hogy eljött közénk, és egy lett közülünk. Isten kimondhatatlan irgalmassága ez. Úgy döntött, hogy ember lesz, és a kereszten megváltott minket. Isten irgalmassága abban áll, hogy mindig kész megbocsátani, ha őszintén megbánjuk bűnünket. Sőt, mikor Péter azt kérdezte,[41] hogy „hányszor kell megbocsátanom, ha testvérem vét ellenem, talán hétszer?”, Jézus azt válaszolta, hogy „nem hétszer, hanem hetvenhétszer”. Ez azt jelenti, hogy annyiszor, ahányszor csak testvéred őszintén bocsánatot kér tőled. A legsúlyosabb és legszörnyűbb bűnünkért is bocsánatot kérhetünk Istentől, és Isten mindig megbocsát, ha őszintén bűnbánatot tartunk, vagyis ha el akarjuk kerülni a bűnt a jövőben. Kasper bíboros csoportja és az őt támogató papok azonban tévesen értelmezik és kiforgatják eredeti jelentéséből az irgalmasság fogalmát, és azt feltételezik, hogy Isten akkor is megbocsát, ha az emberből hiányzik a szilárd elhatározás, hogy megjavul és elkerüli a bűnt. Ezzel teljesen átértelmezik az isteni irgalmasság fogalmát. Azt mondják: nyugodtan vétkezhetsz tovább, hiszen Isten irgalmas. Ez hazugság, sőt bizonyos értelemben merénylet a lelkek ellen, hiszen arra bátorítják a bűnösöket, hogy tovább vétkezzenek, és ezzel az örök kárhozatra taszítják őket.

Fülep: Mi a kapcsolat Isten irgalma és az Oltáriszentség között? Mondhatjuk-e azt, hogy az Oltáriszentség Isten irgalmának legfőbb jele, hiszen „vere, realiter et substantialiter” önmagát adta oda?[42]

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Természetesen, hiszen az Oltáriszentség Krisztus keresztjének a szentsége, az ő áldozatának a szentsége, amely minden szentmisén jelenvalóvá válik. Megváltásunk tette jelenik meg, mely Isten irgalmának legfenségesebb megnyilvánulása. Az Eucharisztia ezért Isten irántunk való élő irgalmának megnyilatkozása és hirdetése. De az Eucharisztiában nemcsak Krisztus áldozata, hanem maga Krisztus személye is megjelenik. Teste és lelke valóságosan jelen van, amely a legszentebb valóság itt, a földön. A Legszentebbhez csak a nyilvános bűnös magatartásával közeledhetünk: „Ó, Uram, nem vagyok méltó, de te meggyógyíthatsz és megtisztíthatsz engem.” Az Eucharisztia tehát Isten irgalmasságát is megmutatja, aki azt kívánja tőlünk, hogy előbb tisztuljunk meg a bűneinktől. Az irgalmasság tulajdonképpeni és legfontosabb szentsége azonban a bűnbánat szentsége. Az Eucharisztia Isten irgalmának megnyilvánulása, ehhez azonban szükség van az irgalmasság sajátos szentségére, vagyis a bűnbánat szentségére, hogy a lélek megtisztuljon. Az irgalmasság kapuja a bűnbánat szentsége. Jézus szívének nyitott kapuja ez: a szentségi feloldozás pillanatában Jézus szívéből vér árad ki, és tisztára mossa a bűnöst. A szentmisében megjelenő keresztáldozat az összes többi szentség forrása.

A Szentlélek erősebb

Fülep: Jövőre lesz tízéves a Summorum Pontificum kezdetű motu proprio[43]. Excellenciád az egész világon megfigyelhette, miként hajtják végre e pápai törvényt. Vajon teljesülnek a dokumentumban foglalt intézkedések?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: A motu proprio eredményeként a hagyományos liturgia lassú, de nagyon markáns terjedésnek indult. Ezt a folyamatot többé már nem lehet megállítani. Már most is igen eleven, különösen a fiatalabb nemzedékek – fiatalok, papnövendékek, fiatal családok – körében. Ez által a liturgia által kívánják megtapasztalni a katolikus hit szépségét, ez pedig annak a jele számomra, hogy valóban a Szentlélek működik, hiszen folyamatosan és teljesen természetesen terjed anélkül, hogy az Egyház hivatalos struktúrái vagy vezetői támogatnák. Ez a mozgalom gyakran éppen az Egyház hivatalos képviselői részéről ütközik ellenállásba. Dacára az egyházi bürokrácia szembenállásának, tovább növekszik és terjed, ez pedig egyértelműen a Szentlélek működésének a jele. És a Szentlélek erősebb, mint egyes püspökök és bíborosok és jól kialakult egyházi struktúrák.

„Lex credendi – lex orandi – lex vivendi”

Fülep: Sok tradicionalista csak a liturgia szépségét látja, a tanítással azonban nem törődik. A formalizmus, a ritualizmus és a perfekcionizmus azért olyan veszélyes, mert ezekben az eltévelyedésekben az igazság, az élet és a liturgia elválik egymástól. Miként kerülhetjük el ezt a zsákutcát?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: A katolikus alapelv e tekintetben a következő: “Lex credendi est lex orandi”, vagyis a hit szabályának, a katolikus hitnek az imádság szabályának kell lennie, és az Egyház nyilvános istentiszteletében kell kifejeződnie.[44] A liturgia szövegeinek és rítusainak a katolikus hit és az isteni igazságok csorbítatlan teljességét és szépségét kell tükrözniük. Mikor szeretjük a hagyományos liturgia szépségét, lelkünkben és elménkben meg kell rendülnünk, hogy egyre jobban szeressük a katolikus igazságot, és mindennapi keresztény életünkben egyre hűségesebben megvalósítsuk azt. Az igaz katolikus először is a hit teljességét szereti, a liturgia és erkölcsiség csorbítatlan teljessége pedig ebből a szeretetből forrásozik. A hagyományos alapelvet tehát a következőképpen egészíthetnénk ki: „Lex credendi – lex orandi – lex vivendi”. A katolikus hit teljességéért azonban mindig egyházias lelkülettel (sentire cum ecclesia), vagyis tisztelettel és szeretettel kell buzgólkodni.

„Non possumus!”

Fülep: II. János Pál idején az Istentiszteleti és a Szentségi Kongregáció instrukciót bocsátott ki Redemptionis Sacramentum címmel néhány dologról, melyeket meg kell tartani, illetve el kell kerülni a legszentebb Eucharisztiával kapcsolatban.[45] Ez a dokumentum előírja, hogy „ha egy áldozó – olyan régiókban, ahol a Püspöki Konferencia szentszéki jóváhagyással engedélyezte a kézbe áldozást – kézbe akar áldozni, a kezébe kell tenni a szent ostyát. Arra azonban különleges figyelemmel kell ügyelni, hogy az áldozó az áldoztató szeme láttára azonnal magához vegye a szent ostyát, és ne távozzon el kezében az Eucharisztiával. Ha a megszentségtelenítés veszedelme fenyeget, ne áldoztassanak kézbe.”[46] Hitünk szerint Urunk, Jézus Krisztus valóságosan jelen van a szent Eucharisztiában. A kézbe áldoztatás azzal a veszéllyel jár, hogy az ostya kis darabkái a földre hullanak, és a Legszentebbet megszentségtelenítjük.[47] Excellenciád könyvéből tudjuk, hogy az ősi gyakorlat teljesen más volt, mint a mai protestáns forma. Vajon azoknak, akik kézbe kívánnak áldozni, a papok, diakónusok és rendkívüli áldoztatók csak ezt mondhatják: „Non possumus”?[48]

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Igen. Teljesen egyetértek. Nem is tudok semmit hozzátenni ehhez, annyira magától értetődő dologról van szó. Mindenekelőtt az Urat kell megvédenünk. Vitathatatlan tény, hogy szinte minden esetben, amikor a híveket kézbe áldoztatják, fennáll a veszélye annak, hogy a szentostya kis darabkái elvesznek. Ezért nem áldoztathatunk kézbe. Túlságosan veszélyes. Meg kell védenünk az Urat. Az Egyház törvénye alá van rendelve az Egyház javának. Ebben az esetben pedig a törvény betűje, vagyis a kézbe áldoztatás engedélyezése, súlyos lelki sebeket okoz annak, aki az Egyházban a Legszentebb, vagyis magának az Oltáriszentségben jelen levő Úrnak. A kézbe áldoztatást engedélyező rendelkezés tehát veszélyeket rejt magában és rombolja az Egyházat, ezért nem tarthatjuk tiszteletben. A gyakorlatban persze nehéz ezt megvalósítani, hiszen az emberek sok helyen már hozzá vannak szokva, hogy kézbe áldozzanak. A mise előtt kell mély meggyőződéssel és nagy szeretettel elmagyaráznunk ezt, és az a tapasztalatom, hogy a többség általában elfogadja. Mindent meg kell tennünk, hogy ezt a gyakorlatot megváltoztassuk.

Fülep: Mi van akkor, ha az elöljárók megakadályozzák a szeminaristákat, az akolitusokat vagy a rendkívüli áldoztatókat ebben?

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Én nem áldoztatnék kézbe. És ha az elöljáró erre kötelezne, azt mondanám: „Nem tehetem.” Meg kell mondanom az elöljárónak, hogy van lelkiismeretem is.

Regnum Eucharisticum

Fülep: A konferencián és a szentmisén Excellenciád találkozhatott a magyar tradicionális katolikusok és a magyar tradicionalista papok színe-javával. Felkerestük az Országházat, és imádkoztunk a magyar Szent Korona és Szent István király Szent Jobbja előtt. Milyen benyomásokat szerzett Excellenciád a Regnum Marianumról?[49]

Őexcellenciája Schneider főpásztor: Nagyon szép ország ez! Oly sok gyönyörű falut és templomot látok mindenütt! Itt-tartózkodásom meggyőzött arról, mennyire katolikus a hazájuk. Remélem, a magyarok hűségesek lesznek Mária országához, hogy valóban Miasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária uralkodhasson benne. Krisztus uralma pedig mindig Márián keresztül valósul meg. És ha Önök Mária országa (Regnum Marianum), akkor egyben az Oltáriszentség országának (Regnum Eucharisticum) is kell lenniük. Bárcsak növekedne Magyarországon az eucharisztikus Úr szeretete, tisztelete és óvó védelme!

A lábjegyzeteket készítette: Fülep Dániel

Az interjút készítette és közzéteszi:

JOHN HENRY NEWMAN FELSŐOKTATÁSI KÉPZÉSI KÖZPONT ©, MAGYARORSZÁG

Regnum Eucharisticum, konferencia kiadvány

© Athanasius Schneider, Fülep Dániel ISBN 978 615 80263 6 9

Fordította: Sallai Gábor

A szöveg a forrás pontos megjelölésével szabadon másolható, terjeszthető és felhasználható.

[1] Ezek a kérdések a harmadik rendkívüli püspöki szinódusra (Vatikán, 2014. október 5–19.), valamint a tizennegyedik rendes püspöki szinódusra (Vatikán, 2015. október 4–25.) vonatoznak. Mindkettő a házasság és a család kérdéseivel foglalkozott, ezért a köznyelv családszinódusoknak is nevezi őket.

A püspöki szinódus (synodus episcoporum) egy tanácsadó szerv, amely arra szolgál, hogy a pápát segítse péteri küldetése teljesítésében. Tehát tanácskozásra és a pápának való tanácsadásra hivatott, nem döntéshozatali szerv. A szinódus lehet rendes, rendkívüli és részleges. Dokumentumai: az előkészítő vitaanyag, (Lineamenta), a munkaokmány (Instrumentum laboris), a vita utáni jelentés (Relatio post disceptationem), és végül a záródokumentum (ez többféleképpen nevezhető: Propositiones, Relatio Synodi, Relatio Finalis) és a sajtónak szánt szinódusi üzenet (Messaggio Sinodale). A szinódusokat követően a pápa általában apostoli buzdítást (exhortatio) fogalmaz meg.

[2] Harmadik rendkívüli püspöki szinódus, Vatikán, 2014. október 5–19., melynek témája: A családpasztoráció kihívásai az evangelizáció összefüggésében.

[3] Relatio Synodi, harmadik rendkívüli püspöki szinódus, Vatikán, 2014. október 18.

[4] Relatio Finalis, tizennegyedik rendes püspöki szinódus, Vatikán, 2015. október 24.

[5] Athanasius Schneider, Kiskapu egy neomózesi gyakorlat felé a szinódus záródokumentumában, 2015. november 2., http://rorate-caeli.blogspot.com/2015/11/rorate-exclusive-bishop-athanasius.html

[6] Interjú Izabella Parowicz-cal, Polonia Christiana. 2014. november 5.

[7] http://www.pch24.pl/against-pharisees,31907,i.html#ixzz3IDLUUmew

[8] A 2015. október 4. és 25. között megrendezésre került szinódus témája: A család hivatása és küldetése az Egyházban és a mai világban.

[9] http://rorate-caeli.blogspot.com/2015/11/rorate-exclusive-bishop-athanasius.html

[10] A Tanítóhivatal elítélte ezt az elméletet (vö. II. János Pál pápa Veritatis Splendor kezdetű enciklikájának 65–70. pontja)

[11] uo. Rorate-Caeli

[12] A Syllabus Errorum című dokumentumot a Szentszék jelentette meg IX. Pius pápa uralkodása alatt 1864. december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, ugyanazon a napon, amelyen a pápa a Quanta cura kezdetű enciklikát is közzétette. Az Egyház álláspontját fogalmazza meg filozófiai és politikai kérdésekben, korábbi dokumentumokra hivatkozva.

[13] Catholic Culture (Catholic World News). 2011. január 21.

[14] a szent liturgiában való aktív részvétel

[15] http://w2.vatican.va/content/pius-x/it/motu_proprio/documents/hf_p-x_motu-proprio_19031122_sollecitudini.html (1903. november 22.)

[16]A II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúciója a szent liturgiáról, melyet a jelen levő püspökök 2147 igen, 4 nem szavazattal fogadtak el. VI. Pál pápa 1963. december 4-én tette közzé.

[17] A II. Vatikáni Zsinat Dei verbum kezdetű dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról, melyet a jelenlevő püspökök 2344 igen, 6 nem szavazattal fogadtak el. VI. Pál pápa 1965. november 18-án tette közzé. A II. Vatikáni Zsinat egyik legfontosabb dokumentuma.

[18] http://thepopevideo.org/en/video/interreligious-dialogue.html

[19] Vö. Mk 16,16

[20] Vö. Jn 3,4–6.

[21] Vö. „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: »Abba, Atya!«” (Róm 8,15)

[22] A Neokatekumenális Út olyan szervezet, mely azt tartja legfőbb feladatának, hogy az embereket a keresztény hitre nevelje. Kiko Argüello és Carmen Hernández alapította 1964-ben Madridban.

[23] A közösség az Egyház liturgiáját protestáns és zsidó elemekkel keveri.

[24] A mozgalom régóta szeretné elérni, hogy az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció hagyja jóvá az Út abúzus liturgikus gyakorlatát. A kongregációval való egyeztetés után a Világiak Pápai Tanácsa volt az, ami elfogadta – nem az Út teljes liturgikus gyakorlatát, hanem – a Kateketikai Direktóriumát és az abban foglalt, liturgián kívüli gyakorlatokat. Ez az engedély tehát csakis a nem liturgikus gyakorlatokra vonatkozik. A 2012. január 20-án kiadott dekrétumnak semmi köze nincs a Neokatekumenális Út „liturgikus innovációihoz”, amelyeket azonnal be kellene szüntetniük, mivel ellentétben állnak az Egyház univerzális előírásaival és gyakorlatával.

[25] A Trienti Zsinat (1545–63) dogmaként kimondta a protestáns nézettel szemben, hogy a szentmiseáldozat valóban engesztelő

dekrétumnak semmi köze nincs a Neokatekumenális Út „liturgikus innovációihoz”, amelyeket azonnal be kellene szüntetniük, mivel ellentétben állnak az Egyház univerzális előírásaival és gyakorlatával.

[25] A Trienti Zsinat (1545–63) dogmaként kimondta a protestáns nézettel szemben, hogy a szentmiseáldozat valóban engesztelő (DH 1743, 1753). Az áldozatot maga Krisztus rendelte, s az nem egyszerű megemlékezés és nem csupán dicsőítés v. hálaadás, hanem valóban engesztelő áldozat is élőkért és holtakért. A mise áldozati valósága azonban nem rontja le Krisztus áldozatának egyszeriségét. Az Egyház nem csinál Krisztus áldozatából pogány emberi áldozatot. A szentmiseáldozat nem ismétlése a keresztáldozatnak, hanem Krisztus egyetlen áldozatának jelenvalóvá tétele a szentségi színek alatt. Ilyen értelemben mondjuk „emlékezetnek”. Olyan megemlékezés, amelyben maga az üdvrendi valóság jelen van (DH 1740). Krisztus ugyanaz a főpap a misében, mint a kereszten. (DH 1743)

 

[26] A Neokatekumenális Út liturgiája nem követi a Római Misekönyv Általános Rendelkezéseit, sem az egyéb liturgikus előírásokat, hanem saját „liturgikus innovációkat” alakított ki. Az Út liturgikus gyakorlata abúzusokkal terhelt: a Vatikán figyelmeztette is a mozgalmat olyan problémák miatt, hogy a miséiken laikusok prédikálnak, a liturgián táncolnak, a hívek nem térdelnek, hanem állnak az eucharisztikus ima alatt, hogy ülve áldoznak vagy épp kézről kézre adják a Krisztus vérét tartalmazó hatalmas kelyhet. Az egyházi zenére vonatkozó előírásokat teljesen figyelmen kívül hagyja. Ugyancsak problémás, hogy az Út elválasztja a híveket a plébániától és a templomtól: a vasárnapi – abúzusokkal terhelt – szentmiséket mind

Oldal: szinódus
"Virrasszatok tehát, mert nem tudjátok, mely napon jön el uratok." Mt 24:42 - © 2008 - 2024 - azidokvege.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat