Forrás: The way of the Church is not to condemn anyone for eternity

Nem az az Egyház útja, hogy bárkit is örökre elítéljen

Vannak bizonyos kényelmetlen dolgok, amelyeket legszívesebben el szeretnénk felejteni, annak érdekében, hogy könnyítsünk helyzetünkön. Bár, bizonyára semmi előny nem származik ebből a mentalitásból, sokan mégis ragaszkodnak hozzá, azt gondolván, hogy az igazság szívós tagadása által az megszűnik létezni.

Néhány hónappal ezelőtt, bizonyos, kétes vallásosságú újságok, cikkeket közöltek, olyan hírösszefoglalókkal, mint: ‘Ferenc pápa felülvizsgálja a pokol létezését’, ‘Létezik örök pokol?, Ferenc pápa hajlik, hogy ezt az eszmét felülvizsgálja.’ vagy ‘Ferenc pápa felülvizsgálja a pokolban való örök bűnhődés dogmáját.’  Ennek az idegenszerű elméletnek az alátámasztására, ezen cikkek – mentesek az igaz intellektuális épségtől – Ferenc pápának egy olyan kijelentésére hivatkoztak, amit egy misében tett, együtt azokkal a bíborosokkal, akiket a legutolsó bíborosi konzisztóiumon kreált.

Mivel olyan igazságokról van szó, amelyeket egy valódi pásztor a legerőteljesebben kell, hogy prédikáljon, – ha mi tulajdonképpen a lelkek megmentéséért akarunk munkálkodni, – helyénvaló, hogy feltegyünk magunknak néhány kérdést: Bármilyen esetben megváltoztathatja-e a pápa a kinyilatkoztatott igazságot? Lehet, hogy az Egyház nem ítélhet el senkit örökre, de mit tehet Isten? A pokol megszűntét kell hirdessük? A halál után tud-e valaki, bármit is megbánni? Vajon Isten, a jó, valóban büntet örökre?

FERENC:

Az Egyház útja nem az, hogy bárkit örökre elítéljen.  (Homily at Mass with the new Cardinals, February 15, 2015)

– Örök ítélet Krisztus szavaiban

Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt. 42Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz. (Mt 13, 41-42)

Ezután a balján állókhoz is szól: Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. (Mt 25, 41)

– A démonok és az istentelen emberek büntetése örök.

9. Kánon. Ha valaki azt mondja vagy gondolja, hogy időleges a démonok és a gonosz emberek vezeklése, és annak valamikor a jövőben vége lesz, vagy helyreállítása és megújítása lesz a démonoknak és a gonosz embereknek, legyen kiközösítve. (Denzinger-FJ 411 Iustinianus császár ediktuma Menasz konstantinápolyi pátriárkának, amelyet a Konstantinápolyi Zsinaton tettek közzé, 543-ban)

– Olthatatlan tűz vár azok számára, akik nem akarnak hinni és megtérni.

Jézus gyakran beszél az “olthatatlan tüzű” “gehennáról”, amely azoknak van fönntartva, akik életük végéig visszautasították a hitet és a megtérést, és ahol a lélek és a test együtt veszhet el. Jézus súlyos szavakkal hirdeti: “az Emberfia elküldi majd angyalait, azok összeszednek országában minden gonosztettet és gonosztevőt, és tüzes kemencébe vetik őket” (Mt 13,41–42), és Ő fogja kihirdetni a kárhoztató ítéletet (KEK 1034)

– Azok lelke, akik halálos bűn állapotában halnak meg, alászáll a pokolra, és ott örökké szenved.

Az Egyház tanítása állítja a pokol létét és örökkétartó voltát. Azok lelkei, akik halálos bűn állapotában halnak meg, a halál után azonnal a pokolba jutnak, ahol a pokol kínjait szenvedik, “az örök tüzet”. A pokol legsúlyosabb kínja az örök elszakítottság Istentől, akiben egyedül talál az ember életet és boldogságot, melyre teremtetett, és amire vágyakozik. (KEK 1035)

– Miben áll a pokol?

1033-1035; 1056-1057

Azoknak örök kárhozata, akik szabad döntésük által halálos bűnben halnak meg. A pokol fő büntetése az örök elszakítottság Istentől, aki egyedüli élete és boldogsága az embernek, s az ember erre az életre és boldogságra lett teremtve és erre vágyott. Krisztus ezt ezekkel a szavakkal fejezi ki: „Távozzatok tőlem, átkozottak az örök tűzre” (Mt 25,41) (Katolikus Egyház tanításának kompendiuma 212)

– Az elítélteket tisztátalan lelkek kínozzák örök és olthatatlan tűzben.

De ezen tartózkodási helyek nem mind ugyanazon neműek, mer van egy felettébb rettenetes sötét börtön ahol az elkárhozottak lelkei a tisztátalan lelkekkel együtt örök és olthatatlan lángtól gyötretnek, amely gyehennának, mélységnek és igazi értelemben pokolnak neveztetik. (Catechism of Trent, 1050)

– Amikor vége lesz a világnak, akik gonoszat tettek, előjönnek és feltámadnak az ítéletre.

Arra törekszünk tehát, hogy mindent az Úr kedvére tegyünk (vö. 2Kor 5,9), és magunkra öltsük Isten fegyverzetét, hogy szembe szállhassunk az ördög cselvetéseivel, és ellenállhassunk neki a gonosz napon (vö. Ef 6,11-13). Mivel pedig nem tudjuk sem a napot, sem az órát, az Úr intelme szerint állandóan virrasztanunk kell, hogy amikor befejezzük földi életünk egyetlen futamát (vö. Zsid 9,27), beléphessünk vele a menyegzőre, az áldottak közé számláltassunk (vö. Mt 25,31-46), s ne kelljen mint haszontalan és lusta szolgáknak (vö. Mt 25,26) az örök tűzre távoznunk (vö. Mt 25,41), a külső sötétségre, ahol “sírás és fogcsikorgatás lesz”(Mt 22,13; 25,30). Mielőtt ugyanis uralkodni kezdenénk a megdicsőült Krisztussal, valamennyiünknek meg kell majd jelennie “Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett (2Kor 5,10. A világ végén “előjönnek, akik jót tettek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet föltámadására” (Jn 5,29; vö. Mt 25,46) ( II. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúció Lumen Gentium , 48, 1964 )

– A pokol és örök kárhozat: azok állapota, akik véglegesen visszautasítják az Atya irgalmát.

Isten a végtelenül jó és irgalmas Atya. De az ember, aki arra kapott meghívást, hogy válaszoljon neki, sajnos szabadon dönthet, hogy elutasítsa a szeretetét és megbocsátását egyszer és mindenkorra, és ezzel elválasztja magát örökké a Vele való örömteli közösségtől. Pontosan ez az a tragikus helyzet, amikor a keresztény tan az örök kárhozatról vagy a pokolról beszél. […] A teológiai értelemben azonban a pokol valami más: ez magának a bűnnek a végső következménye, amely az ellen a személy ellen fordul, aki azt elkövette. Ez azoknak az állapota, akik véglegesen elutasítják az Atya irgalmát, még az életük utolsó pillanatában is. (John Paul II. General Audience, July 28, 1999)

Hogy pedig a bírói hatalmat neki az Atya adta, azt maga Jézus adja értésükre a zsidóknak, amikor azok szemrehányást tesznek, hogy a szombati nyugalmat megsértette a nyomorék ember csodálatos meggyógyításával: „Az Atya nem is ítél senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra bízta” (Jn 5,22). Ebben az is benne foglaltatik – mivel az ügyet az ítélettől különválasztani nem lehet –, hogy jutalmat és büntetést a még élő embereknek saját jogán oszt. És emellett végrehajtói hatalmat is kell Krisztusnak tulajdonítani, hiszen az ő uralmának mindenkinek engedelmeskednie kell; és ez ki is van hirdetve, éspedig a makacs emberekre kirótt büntetések terhe mellett, amelyek alól senki sem vonhatja ki magát. (Denzinger-FJ 3677 A „Quas primas” kezdetű körlevél, 1925. december 11)

– A legnagyobb kegyvesztés a súlyos bűn, amely által a bűnös méltó az örök büntetésre.

Egyszer már megújult (a lélek) a keresztvíz által fényes fehérségbe öltözött, de a gonosz cselekedetek által, letérve a helyes útról, ismét foltossá vált, bepiszkolódott. Amennyiben ez a vétek súlyos, elveszti az Isten kegyelmét, és az illető méltóvá válik az örök büntetésre. Van ennél nagyobb szégyen? Alapvető követelmény minden keresztény számára, hogy ne sértse meg Istent, ne vétkezzék, és megőrizze a lelkét a kegyelmi állapotban. (Pius XII. Letter to the Archbishop of Sucre – AAS 46 (1954): 525-527, August 13, 1954)

– Az Egyházé a szent kötelesség, hogy Isten és ember előtt hirdesse, és enyhítés nélkül

A hit kezdeteinek és a hit végső dolgainak a hirdetése nem csak hogy nem veszítették el időszerűségüket, hanem egyre szükségesebbé és sürgetőbbé váltak, mint valaha. Ez magában foglalja a pokolról való igehirdetést is. Kétségtelen, hogy erről a témáról méltósággal és bölcsességgel kell beszélni. De, eme igazság valós tartalmának megfelelően, az Egyháznak szent kötelessége Isten és az emberek előtt, hogy azt a hatások enyhítése nélkül úgy hirdesse, ahogyan azt Krisztus kinyilatkoztatta, és nincs semmi olyan feltétel, amely az időben csökkenthetné a szigor eme kötelezettségét… Igaz, hogy a mennyország utáni vágy már önmagában egy tökéletesebb indíték, mint az örök kárhozatról való félelem; de ez nem jelenti azt, hogy ez minden ember számára a leghatékonyabb motívum arra, hogy távol tartsa őket a bűntől, és hogy Istenhez térítse őket. (Pius XII. Address to Priests and Lenten Preachers, March 23, 1949)

– Örök harag és felháborodás: azokra, akik nem engedelmeskednek az igazságnak.

azoknak pedig, akik önzők, és akik nem elégszenek meg az igazsággal, hisznek azonban az igazságtalanságnak, haraggal és megtorlással; szorongatás és baj tölti el egészen annak az embernek a lelkét, aki gonoszat cselekszik” (Róm 2,7-9). Ugyanebben az értelemben ugyanez másutt: „Amikor, így szól, Urunk Jézus Krisztus felfedi magát az égből angyalaival, akik a hatalmát megmutatják, és lobogó tűzzel megbünteti azokat, akik Istent nem ismernek, és akik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának; ők örök kárhozattal fognak bűnhődni…, amikor majd eljön, hogy dicsőségét megmutassa szentjeiben és csodálatos hatalmát mindazokban, akik hittek” (2Tesz 1,7-10). (Denzinger-FJ 626 A Valence-i Zsinat [Concilium Valentinum] , 855. január 8.)

– Az Egyház hisz abban, hogy az örök kárhozat vár azokra, akik súlyos bűnökkel terhelve halnak meg.

Az egyház hiszi, hogy létezik a végleges kárhozat állapota azok számára, akik súlyos bűnnel megterhelten halnak meg. [102] Teljesen el kell kerülni, hogy az Istennel való találkozást szolgáló megtisztulás állapotát nagyon egyszerűen ahhoz hasonlóan értelmezzük, mint a kárhozottak állapotát, mintha a kettő közötti különbség csupán az lenne, hogy ez egyik örökkétartó, a másik pedig időbeli lenne; a halál utáni tisztulás „teljesen különbözik a kárhozottak büntetésétől” (Hittani Kongregáció, Recentiores episcoporum Synodi , 7, p. 942.) ( Nemzetközi Teológiai Bizottság. AZ ESZKATOLÓGIA AKTUÁLIS PROBLÉMÁI 8,2. 1990 )

– A bűnösöket az örök, olthatatlan tűzre adják, ahol vég nélkül fognak égni.

(A világ beteljesüléséről.) Hiszem és vallom, hogy ő…, amint felment a mennybe, úgy fog eljönni ítélni élőket és holtakat. Vallom, hogy az összes emberek, akik Ádámtól kezdve a világ beteljesüléséig születtek és meghaltak, magával Ádámmal és annak feleségével – ők nem más szülőktől születtek, hanem egyik a földből, a másik pedig a férfi oldalbordájából [vö. Ter 2,7.22] teremtetett – akkor fel fognak támadni és odaállnak „Krisztus ítélőszéke elé, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e” (Róm 14,10; 2Kor 5,10); és bizony az igazakat az Isten legbőkezűbb kegyelme által, mint „az irgalom dicsőségre előkészített edényeit” (vö. Róm 9,23), az örök élet jutalmával fogja megajándékozni, őket, akik már az angyalok társaságában, bukásuknak már minden félelme nélkül, vég nélkül győzedelmeskedni fognak; a gonoszokat pedig, akik saját akaratuk döntése szerint végig megmaradnak „a harag edényeinek, amelyek megértek a pusztulásra” (Róm 9,22), akik az Úr útját vagy nem ismerték el magukénak, vagy megismerték, de különböző kötelességszegések hálójában elhagyták, az örök és kiolthatatlan tűz büntetésének, hogy vég nélkül égjenek, a legigazságosabb ítélettel át fogja adni. (Denzinger-FJ 443 I. Pelagius pápa hitvallása)

– A halál után nincs lehetőség a megbánásra, és a poklon kívül nincs hely a törlesztésre.

És a történelem minden tanítója, vagy megfigyelője lehetetlen, hogy ne lenne tudatában annak, hogy mi történik körülötte. Nem lehet, hogy ne tudná, hogy az a szabály az ember számára, hogy a gonosz életnek a nyomorúságos halál vet véget, és hogy az kivétel, ha egy bűnös boldogan hal meg; és, másrészt, az ritkán fordul elő, hogy azok, akik jól és szentül élnek, azok számára egy szomorú és nyomorúságos vég következzék, hanem inkább a sok jó és jámbor ember halála után eljut az örök örömök birtoklására. Azok a személyek túl merészek és igen vakmerők, akik az örök boldogság, vagy az örök gyötrelem ilyen fontos kérdésében, a halálos bűn állapotában merészelnének továbbra is maradni akár még egy napig is, látva, hogy lehet, hogy meglepi őket a halál bármelyik pillanatban, és a halál után nincs helye a bűnbánatnak, és a pokolból nincs megváltás. (Saint Robert Bellarmine. The Seven Words on the Cross, Ch. VI)

– Az Isten irgalmába vetett meggondolatlan bizalom több lelket juttat a pokolba, mint az Ő igazságossága

A tudós szerző azt mondja, hogy az Isten irgalma több lelket küld a pokolba, mint az Ő igazságossága; a bűnösök számára az isteni irgalomban való bizakodás esetén bekövetkezhet, hogy folytatják a bűnt, és így elvesznek. Isten irgalmas. Ki tagadja? Nagy az Ő irgalmassága, de vajon nem küld a pokolba oly sok embert minden nap? Isten irgalmas, de Ő igazságos is; és ezért köteles büntetni azokat, akik megsértik. Ő irgalmasságot mutat; de kinek? Annak, aki féli Őt. Ő irgalmasságot mutat az Őt félők iránt. Mint az atya együttérzést mutat az ő gyermekei iránt, úgy mutat az Úr irgalmat azok iránt, akik félik Őt. (Zsolt 102. 11,13) (Saint Alphonsus de Liguori. Preparation for Death, part III, consideration 23, n. 2)

– A semmirekellők ítélete keserű, igazságos és örökké tart.

Amikor azt mondom, a tűz lángjában, akkor azzal foglalkozik, hogy egyaránt megbüntesse a gonoszt és megjutalmazza a jót; de a gonosznak a megbüntetésében kegyetlennek, igazságosnak és öröknek mutatkozik. Aztán azt mondja, bosszút állva, ez azt jelenti, hogy elítélve az elkárhozottakat a lángoló tűzre, hamuvá változtatva a föld színét, elpusztítva az elítélteket és elvetve őket örökre. […] Ez a büntetés örök, mert ők örök pusztulás büntetését szenvedik […], amelyről azt mondta, hogy olyan lesz, hogy azt mondják, mindörökké haldoklik: “A halál lesz a pásztoruk” (Zsolt 48,15). “A féregük nem hal meg” (Iz 66,24); “Sem tüzük kialszik.” (Saint Thomas Aquinas.Commentary on the Second Letter to the Thessalonians, c. 1, lect.2 – 2Thess1: 6-12 – Spanish)

– Ami a poklot elviselhetetlenné teszi az az, hogy az örök szenvedés örök kétségbeesést szül.

Miként az imént leírt város szerencsétlen lakosai a borzalom tengerében, éppúgy vannak az elkárhozottak a pokol örvényében. Minden érzékük, testük minden része kimondhatatlan gyötrelmeket szenved; amiként ugyanis minden képességeiket a vétkezésre fordították, éppúgy szenvedik mindazon kínokat, melyekre a bűn rászolgált. Szemeik a bűnös tekintet miatt az ördögnek borzasztóan rút alakját s az egész pokolnak képét fogják látni. Egyebet sem lehet majd hallani mint sírást, jajveszékelést, kétségbeesést, káromlást, ördögi beszédeket, melyek mindmegannyi gyötrő büntetései a hallás által elkövetett vétkeknek, s ugyanez áll a többi érzékről is. E gyötrelmeken kívül még egy sokkal nagyobb is lesz, t.i. a mennyei dicsőség elvesztése, melyet az elkárhozottak sohasem fognak meglátni. Örömteljes volt Absolon élete Jeruzsálemben, mégis ama fájdalom, hogy atyját két évig nem volt szabad látnia, sokkal súlyosabb volt reá nézve, mint száműzetésének minden egyéb keservei. Ó én Istenem, mily kínos, mily gyötrelmes lesz látásodtól, szeretetedtől örökre megfosztva lenni! Fontold meg különösen, hogy e gyötrelmek örökké tartanak, ami már egymagában is elviselhetetlenné teszi a poklot. Ó, ha már a csekély láznak a heve is hosszúvá s nehézzé tesz egy rövid éjszakát: milyen lesz akkor a pokolnak rettenetes éjjele, mely örökkévalóság s a gyötrelmek tengere egyúttal? S ebből az örökkévalóságból örökké tartó kétségbeesés, szörnyű káromlás és végnélküli való düh származik.  (Forrás: Szalézi Szent Ferenc Filótea 1.15 (Elmélkedés a pokolról)

– Aki nem változtat az életén, annak dorgálással és szemrehányással teli örök ítéletben lesz része.

[A mi Urunk, Jézus Krisztus] Ó, drága leányom, ezt a szolgámat Igazságom hídjára állítottam, hogy nektek vándoroknak szent Egyházam szentségeit osztogassa. Ő pedig [egy papról van szó] a híd alatt, a nyomorult folyóban tartózkodik, s ott teljesíti be szolgálatát a világ nyomorúságainak és élvezeteinek folyójában. Nem veszi észre, hogy a halál hullámai elérik, s így uraival, az ördögökkel együtt – akiknek szolgált, és akiknek minden fenntartás nélkül megengedte, hogy bevigyék a folyóba –, ha nem javul meg az örök kárhozatra jut, olyan dorgálások és szemrehányások közepette, melyeket nyelvvel nem volna képes elmondani. És neki sokkal rosszabb lesz, mint egy világinak, mert ugyanaz a bűn benne nagyobb büntetést kap, mint egy világiban, és ő nagyobb szemrehányásra méltó, és ellenségei a halál pillanatában majd fogják is vádolni, miként mondtam neked. (Sziénai Szent Katalin: Dialógus 130. sz. Saint Catherine of Siena. Dialogue, no. 130)

– Ők (a bűnösök) maguk az okai, a bennük lakó örök sötétségüknek.

De Isten, előre ismerve mindent, alkalmas lakást készített mindkettő számára, kedvesen beöltöztetve őket abba a fénybe, amely után vágyakoztak, azokat, akik vágyakoznak a romolhatatlanság fényére, és hozzá is folyamodnak; de azoknak, akik megvetik, és csúfolódnak ezen, akik kerülik, és távol tartják magukat ettől a fénytől, és akik úgy tesznek, mint a vakok, azoknak megfelelő sötétséget készített, akik ellenzik a fényt, és megfelelő büntetést azoknak, akik megpróbálják elkerülni azt, hogy alávessék magukat Neki. Az Istenhez való eljutás örök nyugalom, ugyanígy azoknak, akik kerülik a fényt, van egy hely, amely az ő menekülésüknek felel meg; azoknak, akik menekülnek az örök pihenés elől, van egy lakóhely, amely összhangban van az ő menekülésükkel. Azon személyek, akik kerülik a nyugalmat, jogosan merülnek bele a büntetésbe, és azoknak, akik kerülik a fényt, igazságosan kell majd a sötétben élniük. Mert mint az időbeli fény esetében, akik kerülik azt, magukat juttatják a sötétségbe, úgy maguk válnak az okává annak, hogy megfosztják magukat tőle, és maguk gondoskodnak arról, hogy sötétségben éljenek; és, amint már megfigyeltem, nem a fény az oka ilyen [szerencsétlen] feltétel fennállásának, amely rájuk vonatkozik; így azok, akik menekülnek Isten örök fényétől, mely magában foglalja az összes jó dolgot, maguk az okai annak az örök sötétségben való lakozásuknak, hogy hiányában vannak minden jó dolognak, hogy immáron magukat [szállították] egy ilyen természetű hajlékba. (Saint Irenaeus of Lyons. Against Heresies Book IV, Chapter 39, no. 4)